„Ki hiszi el az első szerelem kizárólagos áhítatában, hogy az életet nem is egyszer újra lehet kezdeni?”
Tüzes kemence
- február 5-én született a Déshez közeli Kackón értelmiségi családban. Testvére Berde Amál, festőművész. Nagy tudásvágy jellemezte, középiskolai tanulmányait a nagyenyedi kollégiumban végezte, majd a kolozsvári egyetemen tanult tovább magyar–német szakon. Doktori értekezésének témája Batsányi János feleségének, Baumberg Gabriella költőnőnek a munkássága. Berde első verseskötete 1912-ben jelent meg az Athenaeum kiadó Modern Könyvtár sorozatában. Az egyetemet követően Münchenben tanult tovább. Egy tüdőfertőzés miatt kilenc hónapig Svájcban kezelték, később e betegségének tapasztalatait dolgozta fel Haláltánc című regényében.
1917-ben kezdett tanítani a nagyenyedi kollégiumban az 1920-as Marosvásárhelyre való áthelyezéséig. Egykori iskolájában értékelték munkáját, széleskörű műveltségét, barátságot kötött tanártársaival, köztük Áprily Lajossal. Marosvásárhelyen hamar a Kemény Zsigmond Társaság tagjává választották, sokáig a társaság alelnöki tisztségét is ő töltötte be. Több folyóirat – Erdélyi Szemle, Zord Idő, Napkelet – szerkesztésében részt vállalt. Ekkoriban jelentek meg folytatásokban a Romuálda és Andriána, valamint A szent szégyen című művei.
Berde Máriára „a Helikon szülőanyjaként” is szoktak hivatkozni, ugyanis az első marosvécsi találkozó előtt már három évvel, 1923-ban, megfogalmazta az erdélyi magyar irodalmi élet fontos szereplőit tömörítő munkaközösség megalapításának ötletét. Mecénásként Kemény János valósította ezt meg, az első találkozó 1926. július 16–18. között zajlott. Ezen betegség miatt Berde nem vett részt, ám ezt követően aktívan bekapcsolódott a frissen alakult közösség tevékenységébe.
1929-ben az Erdélyi Helikonban megjelenik Vallani és vállalni című cikke, melyben az aktuális társadalmi témák irodalmi feldolgozásának szükségessége mellett áll ki, szemben a múltat tematizáló történelmi regényekkel. E kérdés éles vitát váltott ki a korszak alkotói között, Berde végleg eltávolodott az Erdélyi Helikontól miután elutasították Szentségvivők című regényének kiadását.
1931-ben Nagyváradra került, a tanítás mellett az irodalmi életbe is bekapcsolódott. 1933-ban Olosz Lajossal, Szombati-Szabó Istvánnal és Tabéry Gézával megalapították az Erdélyi Magyar Írói Rendet, valamint az ehhez kapcsolódó kiadót. 1936-tól egyre gyakrabban volt beteg, emiatt már tanítani sem tudott.
1942-ben jelenik meg A hajnal emberei című történelmi témájú regénye, ebben az évben Baumgarten-díjjal tüntették ki. 1944 után betegsége ellenére is részt vett a kolozsvári irodalmi élet újraszervezésében, a Dolgozó Nő folyóirat egyik alapítója és haláláig főszerkesztője. 1949. február 20-án halt meg Kolozsváron, a Házsongárdi temetőben nyugszik.
Verseket és prózai műveket egyránt írt. Novelláinak és regényeinek gyakran női sorsok állnak a középpontjában, szereplőin keresztül a nők boldogulásának lehetőségeit tematizálja feltárva a társadalmi valóság által meghatározott kereteket. Műfordítói tevékenységével és a román irodalmat népszerűsítő előadássorozataival hozzájárult az erdélyi magyar–román kapcsolatok békés, kultúrán keresztüli építéséhez.
„Ki soká nem borul emberi vállra,
Ahhoz a fák egyszer közelhajolnak.
Ki soká nem figyel emberi szájra,
Ahhoz egyszer a falevelek szólnak.”
Irgalom
Források:
Balogh Edgár (főszerk.): Romániai magyar irodalmi lexikon (1. kötet). Bukarest: Kriterion Könyvkiadó, 1981.
Adamovits Sándor: A vécsi vár vendégei. Gyergyószentmiklós: F&F International Kiadó és Nyomda, 2005.
Adamovits Sándor: Helikoni nagyasszonyok. Gyergyószentmiklós: F&F International Kiadó és Nyomda, 2006.
Berde Mária: Tüzes kemence. Kolozsvár: Dacia Könyvkiadó, 1985.
