„A Te lelked jár itt csendben,
az elmúlatlan örök-szép varázs.
Erdély hegyei intenek, a zúgó
fenyvesek, a te két szemed – Kosály.”
Erdély hegyei intenek
Apácán született 1893. július 29-én. Édesanyját hamar elveszítette, édesapja későbbi házasságaiból sok testvére született, de legtöbben csecsemőként meg is haltak – „születés, keresztelés és temetés, ezek voltak az én legmélyebb gyermekkori élményeim” – idézi fel Bartalis Az, aki én voltam című önéletrajzi írásában. Apja, bár anyagi helyzetük lehetővé tette volna, nem akarta, hogy fia városi iskolába menjen, de a hosszúfalusi polgári iskola elvégzése után a kolozsvári tanítóképzőben folytatta tanulmányait.
Az ifjú Bartalist azonban nem a tanügyi pálya, hanem inkább a drámaírás vonzotta. A kolozsvári színházigazgató és rendező Janovics Jenőhöz beküldött drámájára viszont nem kap választ. Közben elküldte verseit Kosztolányinak, aki rögtön biztatóan válaszolt. 1914-ben a kolozsvári Újság, 1916-ban a Nyugat közli verseit. Az első világháborúban teljesített frontszolgálat megpróbáltatásait követően a felesége falusi birtokára vonult vissza. A Dés melletti Alsókosályon a tervezettnél hosszabb ideig, tizenhárom évig gazdálkodott. A természeti idill, a falusi béke tapasztalata a verseiben is visszaköszön. Első kötete 1926-ban jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában, Kosztolányi elismerően írt róla a Nyugatban. Ugyanebben az évben részt vesz a Helikon írói közösség megalapításában, az erdélyi irodalmi élet tevékeny résztvevője. 1929-től a Kemény Zsigmond Társaság tagja lett. Jó kapcsolatot ápolt a korszak híres erdélyi előadóművészével, Tessitori Nórával, aki elismerően nyilatkozott Bartalis verseiről.
1933-ban Magyarországra költözött, tanárként dolgozott (Ráckevén, Pilisvörösváron, Kiskőrösön) egészen 1941-ig, amikor visszatért Erdélybe. Az Egyetemi Könyvtár és a Bolyai Tudományegyetem könyvtárosaként dolgozott 1959-ig. A második világháborút követően sokáig nem publikál verseket, következő kötete 1955-ben jelent meg. Innentől kezdve ismét rendszeresen jelentkezik új szövegekkel. A természet szépségét és az erdélyi falusi életet megragadó verseiben visszatérnek a korábbi, Kosályon írt szövegekből ismert témák és hangulatok. A természet és az ember viszonyának megjelenítésében érezhetővé válik, hogy a versbeli megszólalás a falusi lét közvetlen tapasztalataira épít. Lírájában a bukolikus jelleg és a népdalokhoz hasonló formavilág mellett megjelenik a formai újítás: egyike a szabadvers első magyar nyelvű művelőinek. Ezeket a verseket formailag a rím és a ritmus helyett a kifejezett érzelmek és gondolatok rendezik.
Kemény János temetésén (1971. október 15-én) ő búcsúztatta elsőnek a helikonisták nevében a nagyhatású írót és irodalomszervezőt. Bartalis János 1976. december 18-án hunyt el Kolozsváron, sírja a Házsongárdi temetőben található.
„Majd házam, hazám, kertem fölé szállok.
Megismernek állatok, virágok.
Énekem a magasból csodálva hallják
Zord századok s bús erdélyi álmok.”
Ujjaimból liliomok nőnek
Források:
Balogh Edgár (főszerk.): Romániai magyar irodalmi lexikon (1. kötet). Bukarest: Kriterion Könyvkiadó, 1981.
Adamovits Sándor: A vécsi vár vendégei. Gyergyószentmiklós: F&F International Kiadó és Nyomda, 2005.
Bartalis János: Az, aki én voltam. Önéletrajzi visszaemlékezés. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972. (https://bartalisjanos.adatbank.ro/belso.php?k=18&p=705)
Dávid Gyula (szerk.): Az Erdélyi Helikon költői. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973.
