„Parajdon immár se rokonunk, se házunk,
egyetlen sírunk is fűbe veszett,
mégis e falu a hazánk s a házunk,
minden útunk csak ide-ide vezet.”
Parajd
- április 24-én született Nagyenyeden, Áprily Lajos első gyermekeként. Szülővárosában és a nagymúltú Bethlen Gábor Kollégiumban, melynek apja tanára volt, alapélménnyé vált számára a hagyományok, a történelem iránti tisztelet és a természetszeretet. Első versét Enyeden írta, a gyermekévek tapasztalata későbbi írásaiban is megjelenik, például az 1937-ben kiadott első regényében a Kincskeresőkben.
A család 1926-ban Kolozsvárra, majd 1929-ben Budapestre költözött, Jékely itt fejezte be középiskolai tanulmányait, ezt követően bölcsészetet tanult. 1935-ben doktori címet szerzett magyar irodalomtörténetből, művészettörténetből és művészetfilozófiából. Disszertációjának témája szorosan kötődik szülőföldjéhez, címe: Az erdélyi irodalom kezdetei a háború után és Kuncz Aladár. Az 1930-as évektől rendszeresen publikál a korszak meghatározó romániai magyar irodalmi lapjaiban (Erdélyi Helikon, Pásztortűz).
1935-től könyvtárosként dolgozik a budapesti Országos Széchényi Könyvtárban. Nyaranta rokonaihoz utazott Erdélybe, e kolozsvári és kalotaszegi látogatások élményét írja meg Medárdus című regényében. 1941-től a Kolozsvári Egyetemi Könyvtárban foglalja el könyvtárosi állását. Kolozsvári évei alatt nemcsak költőként, hanem irodalomszervezőként is tevékenykedik. 1942-ben meghívást kapott Kemény Jánostól Marosvécsre, a Helikon közösség utolsó itt tartott találkozójára. A Termés-csoport tagjaként 1942 őszétől évszakonként egy-egy megjelenő számmal irodalmi-kulturális folyóiratot indítanak. Jékely maga is verseket, prózát, drámai műveket, fordításokat, kritikákat közöl a lapban.
Jékely Kolozsváron élte meg a második világháború befejezését, valamint a romániai magyar irodalmi életet addig meghatározó folyóiratok – az Erdélyi Helikon és a Pásztortűz – megszűnését. 1944-től részt vett az irodalmi élet újraszervezésében, a kolozsvári Világosság című napilap művészeti rovatának vezetője volt. 1946-ban visszatért Budapestre, egyre többet foglalkozott műfordítással. Az olyan világirodalmi klasszikusok, mint például Dante, Shakespeare, Goethe mellett román szerzők (Eminescu, Blaga, Arghezi) műveit is fordítja. 1954-től teljesen az irodalomnak élt, versesköteteket, elbeszéléseket, regényeket, valamint műfordításokat jelentetett meg.
Lírája csak részben kötődik az erdélyi magyar irodalom transzilvanista vonalához, a halál gondolatát körüljáró filozofikus hangú versei inkább a 20. század eleji erős dekadenciához és a korábbi korok intellektuális költészetéhez kapcsolják. Bár az erdélyi táj elemei, a gyermekkor emlékei feltűnnek a szövegekben, ezek inkább a lírai elmélkedés és önreflexió kiindulópontját jelentik. Jékely szövegeit a nyelvi gazdagság, a pontos formatudatosság jellemzi, mely értékek műfordítói munkásságát is magas színvonalúvá tették. 1982. március 20-án hunyt el Budapesten, síremléke a Farkasréti temetőben áll.
„Írtóztatón fájt az enyészet,
s hogy a való szemfényvesztő csalás!
Éltével egy ős gyermekkort idézett –
mivel szegény költő volt, és halász.”
A Szamoshoz, talán utólszor
Források:
Balogh Edgár (főszerk.): Romániai magyar irodalmi lexikon (2. kötet). Bukarest: Kriterion Könyvkiadó, 1991.
Adamovits Sándor: A vécsi vár vendégei. Gyergyószentmiklós: F&F International Kiadó és Nyomda, 2005.
Lator László: Jékely Zoltán életrajz (https://dia.hu/dia-szerzok/jekely-zoltan/eletrajz)
