„És a munkaasztalok – ahány annyiféle! Volt közöttük puritán pácolt tölgyfából készült dohányzó (férfiszobából kerülhetett ki valahol a csődtömegbe); aztán alul-felül fiókokkal hivalkodó német divatú szekreter; párolt bükkből készült egyenes vonalú modern táblaasztal, de még kecsesen hajlított lábú biedermeier budoárasztalka is. Csak egy közös vonás volt bennük: ócska volt valamennyi, megviselt, elkoszolódott és tintapecsétekkel foltos. Igazi szerkesztőségi íróasztalok voltak! Látszott rajtuk, hogy nem kímélik őket, dolgoznak rajtuk.”
Fogy a virág, gyűl az iszap
- február 21-én született a Nyárád menti Mikházán székely földműves családban. Középiskolai tanulmányait Marosvásárhelyen végezte, majd Kolozsváron tanult tovább.
1922-től a kolozsvári Előre, majd a Keleti Újság, később az Újság munkatársaként dolgozott. Első novelláit és verseit az Előre és a Pásztortűz hasábjain jelentette meg 1922-ben. A Tizenegyek antológiában elbeszélésekkel szerepelt. A megalakulásától tagja volt a helikoni íróközösségnek, emellett a népi kultúrát az irodalom középpontjába emelő székely írócsoporthoz tartozott. 1926-ban, az első marosvécsi találkozót követően Kemény János alapítványának támogatásából három hónapos tanulmányútra ment Párizsba.
Visszatérése után, 1927-ben, megjelent első novelláskötete (Utoljára még megkapaszkodunk). Ugyanezen év őszétől a Brassói Lapok munkatársa, majd 1938-tól főszerkesztője lett egészen a folyóirat 1940-es betiltásáig. Tagja volt annak az írói körnek, akik Benedek Elek vezetésével 1928-ban erdélyi felolvasó körutat szerveztek.
Prózája erőteljes erkölcsi, társadalmi mondanivalót hordoz, melyre már a korabeli kritika is felfigyelt. Szereplői gyakran egyszerű falusi emberek a maguk tragédiáival, de egyes szövegeiben történelmi alakokat is felidéz. Regényeiben is feltűnik a társadalmi problémák iránti érzékenység. Első regénye, az 1930-ban megjelent Vakvágányon, a nemzeti elnyomást és az osztályellentéteket problematizálja. A Lélekvesztőn hőse pedig Kovács János – a szerző alteregója – brassói kistisztviselő, akinek a bécsi döntést követően ellehetetlenedett sorsa áll a mű középpontjában.
1937-ben Tamási Áron mellett szervezője a Vásárhelyi Találkozónak, amelynek célja a különböző eszméket valló ifjúsági csoportok összehívásán keresztül egy közös, egységes cselekvési irány megszabása volt.
A társadalom felemeléséért dolgozott kulturális és gazdasági szinten egyaránt. Egyik vezetője volt a székely földművesek megsegítésére alapított ÁGISZ szövetkezetnek. 1942 és 1944 között Nagyenyeden az Erdélyi Gazda mezőgazdasági folyóiratot szerkesztette, melynek Szellemi életünk című rovatában irodalmi szövegek is helyet kaptak.
A második világháború után Târgu Jiu-ba internálták, ahol az illegális lágerújság vezércikkírója volt. 1945-ös szabadulását követően Kolozsváron aktívan részt vett a könyv- és lapkiadásban. 1952-től nyugdíjba vonulásáig az Irodalmi Könyvkiadó magyar részlegének vezetője volt. Ebben az időszakban írta meg háromkötetes önéletrajzi visszaemlékezését (Virág alatt, iszap fölött; Fogy a virág, gyűl az iszap, Nehéz szagú iszap felett), mely Kacsó életpályája mellett a korszak történéseibe is bepillantást nyújt, kordokumentum értékű. Pályájának végén Száműzetéseim című verseskötetében a lágertapasztalatok és az öregség témája került a középpontba.
- február 17-én hunyt el, síremléke a Házsongárdi temetőben áll.
„Lelkem mélyén egy kis
Reménymagot őrzök
S úgy jönnek a napok,
Mint a börtönőrök.
(...)
Egyszer az a kis mag
Ekrazittá válik
S a reményfa tűzzel
Börtönöm fedelén
Szépen kivirágzik.”
Remény
Források:
Balogh Edgár (főszerk.): Romániai magyar irodalmi lexikon (2. kötet). Bukarest: Kriterion Könyvkiadó, 1991.
Adamovits Sándor: A vécsi vár vendégei. Gyergyószentmiklós: F&F International Kiadó és Nyomda, 2005.
Kacsó Sándor: Fogy a virág, gyűl az iszap. (https://adatbank.ro/html/cim_pdf2052.pdf)
Szemlér Ferenc (s.a.r.): Az Erdélyi Helikon költői. Bukarest: Kriterion Könyvkiadó, 1973.
