„Kerget, hajt a magány, serkent az akarat,
Diadalhirdetők várnak rám valahol,
Valahol süt a nap!
– Pihenni nem merek: völgyeken, hegytetőn,
Felhőn át, ködön át, gondon át, könnyön át
Vergődöm sietőn.”
Légy hív mindhalálig
Sopronban született 1897. június 7-én. Családja a háromszéki Maksáról származott, felmenői között voltak lelkészek, tanítók. Kolozsváron a Református Kollégiumban érettségizett, majd orvosi tanulmányokba kezdett, végül átiratkozott a református teológiára, itt szerzett diplomát 1920-ban.
Első írásai 1920-ban az Erdélyi Szemlében jelentek meg. 1921-től a Pásztortűzben közölt verseket és novellákat. A Tizenegyek antológiájában 1923-ban versekkel jelentkezett, majd az Erdélyi Helikon íróinak antológiájában Szemek egy gyöngysorból című dániai útinaplójának részleteit közölte. Tanulmányait az Egyesült Államokban folytatta, a chicagói egyetemen nyelvészetet is tanult. Visszatérve Kolozsvárra a teológián kezdett tanítani, valamint a Kálvinista Világ és a Református Család folyóiratok szerkesztője lett. Továbbra is utazott, élményeit rögzítő írásait Idegen partok című kötetében jelentette meg 1935-ben.
Írói tevékenysége rendkívül sokrétű volt. Az útleírásokon kívül verseket, novellákat írt. Első és egyetlen verseskötetét 1927-ben adta ki A csend dalai címmel. Emellett egyházi vonatkozású tanulmányokat jelentetett meg. Egyházi íróként valláskönyvet állított össze református elemisták számára Imre Lajossal közösen. Rendszeresen publikált a Református Szemle hasábjain. Vallásos témájú írásain kívül nyelvészeti cikkeket, művészettörténeti elemzéseket is közölt. A kortárs erdélyi képzőművészeket méltatta. Emellett műfordítással is foglalkozott, főként angol és amerikai szerzők verset fordította magyarra. Ő volt a modern amerikai és a néger líra első bemutatója Erdélyben.
Nagyon művelt irodalmár volt, több társaság is tagjának választotta: Erdélyi Irodalmi Társaság, Erdélyi Múzeum-Egyesület, Erdélyi Helikon íróközössége, a romániai Pen Club magyar tagozata. Továbbá főtitkára volt a Károli Gáspár Irodalmi Társaságnak, majd a második világháború után a Romániai Magyar Írók Szövetségének.
1932-ben vett részt először a marosvécsi Helikon-találkozón. Ezt követően aktívan bekapcsolódott az íróközösség tevékenységébe. Felszólalt a tudományos élet támogatása mellett, valamint a román és szász írókkal való kapcsolatrendszer építése kapcsán. Az 1940-ben megjelent Séta bölcsőhelyem körül című kötetben Kolozsvárról jelent meg szövege A régi fal szomszédságában címmel.
1948-ban Debrecenben doktorrá avatták, 1949-ben a Kolozsváron megalakuló Protestáns Teológiai Intézet református tagozatának dékánja lett. Ezt követően leginkább vallási vonatkozású írásokat közöl, például 1953 és 1956 között folytatásokban jelentette meg a Református Szemlében A zsidókhoz írt levél magyarázatát.
- június 22-én halt meg Kolozsváron, a Házsongárdi temetőben temették el.
„A virrasztásom véget ért, nagyon fájt a szívem:
Nehéz sírások szimfóniája utáni pauza volt ez a csend!
Ábel hörgése,
Gyermekét vesztett Ráchel sikoltása,
Jézus sóhajtása a kereszten,
Süllyedő Titanic hullámba fúlt utolsó szirénahangja
Mind, mind benne feküdtek:
Keserves jajszavak ravatala volt ez a csend.”
Virrasztás
Források:
Dávid Gyula (főszerk.): Romániai magyar irodalmi lexikon (3. kötet). Bukarest: Kriterion Könyvkiadó, 1994.
Adamovits Sándor: A vécsi vár vendégei. Gyergyószentmiklós: F&F International Kiadó és Nyomda, 2005.
Szemlér Ferenc (s.a.r.): Az Erdélyi Helikon költői. Bukarest: Kriterion Könyvkiadó, 1973.
