„Ej, ha a népek a bányák aranyát, mely beleolvadt
a hajókba, ágyúcsövekbe, szuronyokba, puskagolyókba,
békés tavaszon bevetették volna búzamagnak a földbe,
volna-e karikás szem, pincelakás, rongyruha, pestis?”
Rheimsi csatatér
- november 17-én született Nagykárolyban. Középiskolai tanulmányait szülővárosában és Szatmárnémetiben a katolikus gimnáziumban végezte, majd Budapesten római katolikus teológiát tanult. 1915-ben pappá szentelték, Máramarosszigeten kezdte szolgálatát. 1920-tól teológiai tanár, 1921-től püspöki titkár, majd 1926-tól püspökségi irodaigazgató volt Szatmáron.
Irodalmi alkotótevékenységét főként a vallásos témák feldolgozása jellemezte. Verseit, novelláit és vallásos elmélkedéseit több lap is megjelentette: Erdélyi Helikon, Erdélyi Irodalmi Szemle, Hírnök, Keleti Újság, Pásztortűz, Vasárnap. Első verseskötete 1919-ben jelent meg Nem csak kenyérrel él az ember címmel. Pakocs saját bevallása szerint lírájának alakulására nagy hatással volt Rabindranáth Tagore indiai költő művészete. 1924-ben Forró szavak címmel adták ki újabb kötetben verseit, majd 1926-ban Hazafelé című kötetében novellákat közölt. Neve ismertté vált irodalmi körökben is, nagy megtiszteltetésként élte meg, hogy 1926-ban az Erdélyi Irodalmi Társaság tagjává választotta.
1929-ben meghívást kapott Kemény Jánostól Marosvécsre, de a találkozón nem tudott jelen lenni. Ugyanebben az évben részt vett az erdélyi Katolikus Akadémia megalapításában, melynek 1938-tól elnöke lett.
Sorra jelentek meg verseskötetei, elbeszélései. Lírai és prózai műveit egyaránt áthatja a hívő derűlátás. A vallásos moralitás gyakran a szereplők valószerűségét csorbítja. A cselekedtetés hátterében nem építi ki a figurái lélektani motiváltságát. Színdarabírással is kísérletezett, 1939-ben jelent meg Nagybányán a Tékozló fiú című darabja. Műfordítói tevékenységének eredményeként 1939-ben kiadta Savonarola itáliai prédikátor verseinek fordítását.
Szépirodalmi művein túl prédikációiból is jelentetett meg válogatásokat, például Örömöt akartok? (Budapest, 1932), Júdás misztériuma (Kolozsvár, 1938).
Újságírói és szerkesztői tevékenysége jelentős: belső munkatársa volt a Katolikus Élet hetilapnak, főmunkatársa az Erdélyi Lapoknak, a Nagybánya és Vidéke felelős szerkesztőjeként dolgozott.
1951-től, a szatmári püspökség állami felszámolását követően teológiai tanár Gyulafehérváron, majd Iași-ban. 1956 után bebörtönözték, szabadulását követően Felsőtömösön, majd egy Bukarest melletti kolostorban volt lelkész. 1964-ben engedélyt kapott, hogy részt vegyen a II. vatikáni zsinaton, viszont hazafelé Budapesten a román titkosrendőrség letartóztatta, újra fogságba került.
1966-ban egy őszi estén eszméletlenre verték, néhány nappal később, október 23-át meghalt. A bukaresti Belu temetőben temették el, később földi maradványait áthelyezték a szatmári székesegyház kriptájába.
„Ti, verduni csont-katonák, kik őrt álltok a bércen,
rozsdás szuronyotokkal fenyegessétek ki a földnek a békét:
hogy csontjaitokból fölnevelkedjék újra az erdő,
s álljon helyetekre a hegyek tetejére őrszemnek a Csend!”
Szurony-sánc
