„Erdélyi vackorfa, szegény fa, fanyar fa,
ki állított ide az őszi avarba?
Vadas erdőszélre a szélbe ki tett ki?
Árva vagy, olyan, kit érdemes szeretni –
Látod, én szerettem mindig a magányost,
hajh, de százszor inkább fájóbb a magány most,
hajh, szigorú a végzet ma egyedül állni,
ki magára maradt, azt éri akármi.”
Vackorfa
- szeptember 13-án született Mócson. Kolozsváron járt középiskolába, majd ugyanitt tanult tovább a Ferenc József Tudományegyetem jogi karán, bár már ekkor is inkább az irodalom iránt érdeklődött.
Első írása 1927-ben a szatmári Haladás című hetilapban jelent meg. Versei a Brassói Lapokban, majd a Pásztortűzben jelentek meg, egyike volt az Erdélyi Helikonban leggyakrabban jelentkező költőknek. 1934-től az Erdélyi Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh kiadó segédszerkesztőjeként dolgozott. Neve egyre ismertebbé vált az irodalmi körökben, így 1935-ben meghívást kapott a helikoni íróközösség marosvécsi találkozójára.
Első verseskötete Kormos üvegen címmel 1937-ben jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában. Ebben a modern stílusáramlatok mellett már a romániai magyar népi líra jellegzetes vonásai is megmutatkoztak. Versei impresszionista hangulatú szövegek, finom stílus- és formaérzékkel megörökített pillanatok, melyek megmaradnak az idealizálás nélküli ábrázolásnál. Így Kiss költészetében helyet kapott a társadalmi problémák megjelenítése is. Az 1937-es helikoni találkozón az ifjú írónemzedék kapcsán Kiss Jenő felszólalásából kiderült, hogy fontos feladatnak tekintette az írók és a nép közötti személyes kapcsolat kiépítését. Ugyanebben az évben az Utunk szerkesztője lett, majd 1941-ben a Kemény Zsigmond Társaság is tagjává választotta.
Második kötete a Napforduló (1942) is elismerő kritikákat kapott. Az ebben megjelenő szövegekben a költői pozíció már szorosabban összekapcsolódott a kisebbségi sors alakulásával.
1944-ben több értelmiségivel együtt Târgu Jiu-ba internálták. A lágerben szerzett tapasztalatai alapján írta meg később az Ithaka messze van című vallomásos jellegű prózai művét, melyet 1992-ben adtak ki.
A háború elleni tiltakozás és a társadalombírálat a Kínai császár (1946) című kötetben tovább fokozódott. 1948-tól az Állami Könyvkiadónál dolgozott, majd 1957-től a Napsugár gyermeklap munkatársa, 1959-től az Igaz Szó kolozsvári szerkesztője lett. Az 1960-as években sorra jelentek meg verseskötetei. 1979-ben Emberközelben címmel tanulmányaiból, cikkeiből közöltek válogatást.
Szépírói tevékenysége mellett műfordítással is foglalkozott. A román líra klasszikusait (Bacovia, Blaga, Coșbuc, Eminescu), valamint népköltészeti alkotásokat (pl. népballadákat, népdalokat) fordított magyarra.
- december 16-án hunyt el Kolozsváron, a Házsongárdi temetőben temették el.
„Mit gubbaszttok hát messzinéző, tompa
révületben? – Szemetek tovatolja
a közelit is, pedig most olyan
szem kell, mint a nemes lencse korongja,
mint a górcső, amely közelbe hozza
azt is, mi valójában messze van.”
Ébresztő
Források:
Balogh Edgár (főszerk.): Romániai magyar irodalmi lexikon (2. kötet). Bukarest: Kriterion Könyvkiadó, 1991.
Adamovits Sándor: A vécsi vár vendégei. Gyergyószentmiklós: F&F International Kiadó és Nyomda, 2005.
Szemlér Ferenc (s.a.r.): Az Erdélyi Helikon költői. Bukarest: Kriterion Könyvkiadó, 1973.




