„Magasan ülő Marosvécs! Pompád, szépséged
és lakóid lelki jósága sem engesztelheti szellemem.
Hadat izenő követként konokul látom lényeged:
A rend, amelyet védesz, nem az enyéim rendje.”
Br. Bornemissza Karola emlékkönyvébe
Asztalos István 1909. augusztus 28-án született a Medgyeshez közeli Mikeszászán. Apja vasutas volt, a család gyakran költözött, emiatt tanulmányait is más-más településeken folytatta. Nagyon fiatalon munkába állt, dolgozott többek között vasútépítésen, kőbányában, nyomdában. A nélkülözés és a kemény fizikai munka jellemezték fiatalságának éveit.
Katonai szolgálatát követően Kolozsvárra tért vissza, ahol kapcsolatba került a Munkás Athenaeum közösségéhez köthető szerzőkkel. 1938-ban kezdett el írni, ebben az évben jelenik meg első szövege Történt az utcán címmel a kolozsvári Ellenzék hasábjain. Elbeszélései, karcolatai az olvasók között és az irodalmi körökben is hamar ismertté tették a nevét. Azzal az elhatározással kezdett írni, hogy a munkások – általa is megtapasztalt – küzdelmekkel teli valóságát mutassa meg. 1939-ben megjelent első regénye (Elmondja János), ennek sikerét követően már íróként dolgozott. A következő évben Újesztendő regénye az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában jelent meg, Asztalos a kiadó irodájában kezdett el dolgozni. Munkásságának elismeréseként 1941-ben a Kemény Zsigmond Társaság tagjai közé választotta. 1942-ben meghívást kapott az utolsó Marosvécsen tartott helikoni találkozóra. Részvétele ellentmondásosnak hatott, mivel munkásból lett íróként egy olyan csoportosulás találkozóján vesz részt, melynek tagjai más társadalmi rétegből származnak, maga a kastély mint helyszín is ennek jelképe. Asztalos műveinek fogadtatását nagyban befolyásolta származása. A korszak társadalmi és politikai kontextusában a munkások életének tematizálása túlmutatott az öncélú művészet keretein.
A második világháborúban teljesített katonai szolgálatot, majd fogságot követően visszatért Kolozsvárra, folyóiratok szerkesztőjeként dolgozott. 1946-ban megjelenik az Író a hadak útján című regénye, majd 1949-ben a Szél fúvatlan nem indul. 1956-tól a Napsugár című folyóirat főszerkesztőjeként dolgozott. 1960. március 5-én agyvérzésben hunyt el Kolozsváron, a házsongárdi temetőben helyezték örök nyugalomra.
Prózájára a realizmusra való törekvés és a naturalizmus jegyei jellemzőek. Saját életének élményanyagából építkezik, figuráin keresztül a társadalmi egyenlőtlenséget ábrázolja, viszont gyakran az egyénként megélt tapasztalatok korlátai között marad, hiányzik a tágabb társadalmi összefüggésbe való beillesztés. Később elmozdult a szocialista realizmus felé, Nagy István hatása mutatható ki a szövegekben. A művekben kirajzolódó szocialista eszmeiség gyakran sematikussággal társul, az írói szándék nagyon nyilvánvalóan áttetszik a kevésbé sikerült szövegekben.
„Az emberből éppen hogy a munka csinál embert. S maga is nagyon téved, amikor azt hiszi, hogy a városi munkás nem dolgozik. Mit gondol maga, csak úgy magától készül el az a sok vászon, bakancs, eke meg mindenféle egyéb?... Maga azt mondja, szeret dolgozni. Hát jó is dolgozni, de csak akkor, ha közös célért dolgozunk s mindannyian. Mert akármennyit is dolgozhatnak az emberek, ha szanaszét mindenki csak a maga feje szerint dolgozik.”
Szél fúvatlan nem indul
Források:
Balogh Edgár (főszerk.): Romániai magyar irodalmi lexikon (1. kötet). Bukarest: Kriterion Könyvkiadó, 1981.
Adamovits Sándor: A vécsi vár vendégei. Gyergyószentmiklós: F&F International Kiadó és Nyomda, 2005.
Kacsó Sándor: Kortársi jegyzetek. In: Asztalos István: Szél fúvatlan nem indul. Bukarest: Irodalmi Könyvkiadó, 1962.
Asztalos István: Tarisznyás királyok. Kolozsvár: Dacia Könyvkiadó, 1972.
