„Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben
és minden fajták lelke fürdetett.
S most mégis, mégis áruló vagyok,
a minden-eszme sajgó árulója,
most mégis bősz barlanglakó vagyok,
vonító vad, ki vackát félti, ója,
vadállat, tíz köröm
és csattogó agyar
s ki eddig mondtam: ember! –,
most azt mondom: magyar!
És háromszor kiáltom
és holtomig kiáltom:
magyar, magyar, magyar!”
Psalmus Hungaricus
- május 17-én született Binder Jenő Emil néven Szatmárnémetiben. Elemi iskoláit Budapesten és Beregszászon, középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte, itt érettségizett 1925-ben. Kolozsváron beiratkozott a jogi karra, de diplomát nem szerzett. Neveltetésére nagy hatást gyakorolt a szülei vallásossága, a katolikus hit végigkísérte a költő életét. Gyermekkorának meghatározó élménye az első világháborúban a családját ért veszteségek megtapasztalása.
Már diákként megmutatkozott irodalmi érdeklődése, első verseit Benedek Elek közölte a Cimbora című gyermeklapban. Kolozsvárra kerülése után több folyóirat szerkesztésében részt vett (Pásztortűz, Keleti Újság, Erdélyi Lapok, Erdélyi Fiatalok), versein kívül cikkei, tudósításai is megjelentek. Első verseskötetét 1928-ban adták ki Leselkedő magány címmel.
1929-ben a Kemény Zsigmond Társaság tagjává választotta, ugyanebben az évben meghívást kapott a helikoni íróközösség marosvécsi találkozójára. Az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában 1933-ban megjelent második verseskötete a Nagycsütörtök.
Költői indulásakor a Nyugat első nemzedékének hatása és a neveltetése által jól ismert hagyományőrző líra befolyása egyaránt érzékelhető a szövegeiben. Később, az 1920-as évek közepétől kezdett az avantgárd kifejezésmódok felé fordulni. Költeményeinek gyakori motívuma a magány és a veszteség. Ennek ellenére számos szövegét a derűs játékosság hatja át. Verseiben a szenvedők és a gyengék iránti szolidaritás, a humánus lelkület, valamint a társadalom bírálata fogalmazódik meg. A remek formaérzékű költő művészetében feltűnt a klasszicizáló igény, a kötött versformák felé fordult, bravúrosan bánt a rímmel és a ritmussal. Pályája végén egyre gyakoribb témává vált a halálfélelem, ugyanis szívbetegsége miatt tudatában volt annak, hogy várhatóan korán meghal.
1931-ben megismerkedett Imbery Melindával. Bár a szülők nem támogatták ezt a kapcsolatot, 1937-ben a kolozsvári Szent Mihály-templomban összeházasodtak. Nem örülhettek sokáig friss házasságuknak, hiszen a költőt már gyerekkora óta kísérő szívbetegsége hamarosan súlyosan legyengítette. A legjobb orvosi ellátás mellett sem tudott már felépülni. Halála előtt néhány nappal a szülei lakására vitték, ott halt meg szerettei körében 1938. június 7-én. A Házsongárdi temetőben temették el, a szertartást Márton Áron (később gyulafehérvári püspök) végezte. Utolsó kötete 1938-ban, már a halála után jelent meg Angyalok citeráján címmel. Versein kívül egy útirajzot publikált könyv formájában (Magyar karaván Itálián keresztül), melyben egy római zarándokútról számolt be.
Költői tevékenysége mellett műfordítással is foglalkozott. Többek között román és erdélyi szász szerzők műveit fordította, ezzel hozzájárult ahhoz, hogy az erdélyi magyar olvasók a körülöttük élő nemzetek irodalmát és kultúráját megismerjék.
„Azt mondják, kerülöm a nevedet,
nem beszélek rólad, nem dicsérlek,
mert a Gonosz csókolta meg a számat.
Pedig a gyantaszagú fenyvesekben
mindig levett kalappal járok,
sebes, mély vizeid bennem zúgnak.”
Kerülöm a nevedet
Források:
Balogh Edgár (főszerk.): Romániai magyar irodalmi lexikon (1. kötet). Bukarest: Kriterion Könyvkiadó, 1981.
Adamovits Sándor: A vécsi vár vendégei. Gyergyószentmiklós: F&F International Kiadó és Nyomda, 2005.
Dsida Jenő életrajza (https://www.dsidajeno.hu/rolunk/)
Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus; Tíz parancsolat (https://dia.hu/dia-osiris/dsida-jeno)
Dsida Jenő: Kerülöm a nevedet (https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Verstar-verstar-otven-kolto-osszes-verse-2/dsida-jeno-201B9/rettenetes-viragenek-1928-1938-208CE/kerulom-a-nevedet-erdely-20A46/)
